HTML

Bódva-völgy - Cserehát Blog

Az ország egyik leghátrányosabb helyzetűnek mondott térségében rejlő lehetőségeket járjuk körbe gyakorlati szempontból. Hiszünk ebben a vidékben és szeretjük. Sőt, tenni is akarunk érte.

Friss topikok

Szuhay Péter: Merengés a térség falvainak múltjából (nehezen) következő jövőjéről. Bódva-völgy - Cserehát 2020

2015.03.12. 18:44 BOCS Mentorprogram

 

szuhay.jpg

Szuhay Péter (sz: 1954. Miskolc), antropológus, muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa; 1978-ban etnográfusi, 1980-ban szociológusi diplomát szerez; A Szendrő környéki falvak gazdálkodása a kapitalizmus időszakában, illetve A mai falusi társadalom ünnepei címmel írt szakdolgozati munkákat; a kortárs vidéki társadalom problémái, az 1980-as évek végétől pedig különösen a cigányság társadalomtörténete és a cigány-magyar együttélés változatai érdeklik; Kőszegi Edittel és munkatársaival másfél évtizede folytat videodokumentációt Szendrőládon, de több dokumentumfilmet készítettek a térségben máshol is; ennek a munkának egyik hozadéka a Sosemlesz Cigányország szociográfia is (Magyarország felfedezése, 2012. Osiris kiadó); számos kiállítást, könyvet és tanulmányt, valamint dokumentumfilmet jegyez.

Vegyünk egy jellegzetes képet a térségből, úgy egy másfél évtizeddel ezelőttről: Teresztenye református temploma a falu fölé emelkedő domb oldalán áll, mintegy letekintve a völgyben elterülő falura. Talán költői túlzás az elterülő jelző használata, hisz a falu alig negyven lakosa által használt épületek inkább a meghúzódó jelzőt érdemlik csak ki. Így hát mondjuk azt, a templom kapujából nézve mintha egy tányér peremén meghúzódó házak alkotta falut látnánk.

A falu egyetlen utcája valójában orsó alakú. Ahol bejöttünk, egy kör megtétele után ott is érkezünk ki a faluból. A porták többségén még a 19. század második felében épült, klasszicista stílusú, tornácos, hosszú ház terpeszkedik folytatásaként istállóval, hátrébb az utcával párhuzamosan az udvart lezáró gerendavázas, hatalmas csűrrel. A csűrök egyike-másika még roskadásig telve szénával, a szérűben még egy nemrég beállt szekér, az udvaron tehenek bóklásznak, aprójószágok kapirgálnak. A csűrök többsége azonban már megroggyant, üresen áll. A házak többségéről omlik a vakolat, beszakadt a tető, hiányzik az ablak: lakatlanok. Egyik-másik portán frissen felújított, műgonddal archaizált lakóházat látunk. Városi tulajdonosaik hétvégékre, a nyári szünet idejére költöznek ki, már megszabadítva a portát a funkcionáló paraszti lét „bélyegeitől”. Olyan épületet, amelyik már a múlt század hatvanas évei után épült szinte nem is látunk. Gyakorlatilag a falu látványa az elhagyott, a még működtetett a paraszti üzem szükségleteinek megfelelő és a nyaralóvá átalakított parasztházak kevert látványából tevődik össze. A templom fölött szinte az egész domboldalt a temető foglalja el. A temető már-már nagyobb, mint maga a falu, több karbantartott sír van, mint ahány élő a faluban. Büszkén emelkednek az új kősírok mellett a régebbi fejfák. A hatalmas fatörzsekből gonddal és díszesen faragott fejfák több évtizeden keresztül dacolnak az idővel. Azonban ezek mégiscsak az elmúlást jelképezik. Nemcsak az ember elmúlását, hanem egy közösségét, egy faluét is, s nem utolsó sorban egy életformáét. Különös módon Teresztenye és tágabb környezete is alapvetően archaizmusaival, a halál és elmúlás költői rendszerével írta be magát a hazai etnográfia történetébe.

Már az archaizmusok megléte is arra utal, hogy a helyi társadalmakban erősebb a történetileg kialakult kulturális formákhoz való ragaszkodás, mint az új formák bevezetésének igénye. Kevesebben és egyre kevesebben vannak azok, akik életkoruknál fogva is hajlandóak az újításokra, legyenek azok akár technikai, modernizációs újítások, a társas együttélés és viszonyrendszer új szabályai vagy a másolt divat diktálta – táplálkozásban, öltözködésben, lakáskultúrában megnyilvánuló – stílus változásai.

A példaként hozott Teresztenyét 1828-ban 321-en, 1851-ben 327-en lakták. Azóta a falu népessége évről-évre fogy, 1990-ben már csak 46-an lakták. Amikor a templom karzatára íródtak a veretes szövegek, a falunak lelkésze, iskolamestere, kurátora, bírója, presbitériuma és templomi közössége volt. Ma már a templomajtó inkább megnyílik egy-egy erre tévedt turistának, mint az istentiszteletre összegyülekezett híveknek. Jó, ha mostanában minden második hétben felcsikordul ez az ajtó, s jó, ha már két kezünk kell a gyülekezet megszámlálásához. Teresztenye az Aggteleki-karszt szinte mértani középpontjában fekszik. Története mintegy szimbolizálja a közelebbi és távolabbi vidék, térségünk egészének történetét. A község haldoklik, miként a vidék is haldoklik. Megmentésére tervek fogalmazódtak meg. Az elképzelések közös megoldási pontja a vidék falusi turizmusának fejlesztése, az üdülési és idegenforgalmi funkció elérése (miként az összes hátrányos helyzetű kistérségben). Ebben az elgondolásban kap helyet a barlangi turisztika, a barlangi gyógyászat és terápia, a nyári-téli természetjárás (bakancsos, lovas, kerékpáros), a vadászat, a falusi, az erdei és a vízparti üdülés. Már egy 1987-ben megfogalmazott koncepció szerint az Aggteleki-karszt és környezete mintegy 20-25 ezer üdülni vágyót volna képes ellátni, ennyire volna terhelhető egyidejűleg. De azt látnunk kell, hogy az a kultúra, amit meg akarunk menteni az megmenthetetlen, legfeljebb községenként néhány tucat köz- és magánjellegű épületet őrizhetünk meg, ám ezek használata már szükségszerűen más és más funkcióba kerül. E kulturális közösségek, lokális falusi csoportok, entitássál és identitással bíró társadalmak megszűnnek, felszívódnak, kicserélődnek. Nemcsak a kultúrtáj változik meg, hanem az emberek számára élhető élet keretei is, s végső soron az a kérdés merül fel az itt élő emberek számára, hogy lehet-e még kedvük szerint való értelmes életet élni e tájon?

De hogyan jutott el a térség történelmi fejlődésében és visszafejlődésében idáig? Hogyan merült fel az életbennmaradás és a túlélés kérdése?

A térség falvai a 19. században négy vármegyéhez tartoztak: a történeti Torna, majd Abaúj-Torna vármegyéhez, a történeti Gömör-Kishont és Borsod vármegyéhez. A II. világháború után a térség minden települése Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozik. A történelmi múltat tekintve az egykori megyerendszer hatással lehetett a községek életére, mintegy különböző feltételrendszert biztosítva a települések élete számára.

Első megközelítésben mégis azokat a tényezőket vizsgálom, amelyek azonosságot teremtettek a falvak között. Ebben legszembetűnőbb azonosság, hogy a 19. század elejére a Bódva-mentén és a Karszt-vidéken egy döntően protestáns, kis lélekszámú polgárosodó településhálózat jött létre. Szembetűnő, hogy a néhány református többségű falun kívül mindegyik település 1828-ban már református templommal bírt, beleértve azokat a falvakat is, ahol a népesség lélekszáma akár az 500 főt sem érte el. A református templom mellett parókiát és iskolát találunk, vagyis a falvak nemcsak templomot építettek, hanem lelkészt és tanítót is eltartanak. Ha tekintetbe vesszük a templomok nagyságát és építészeti díszítési igényességét, azt láthatjuk – különösen azt tudva, hogy az egyház fenntartója nem egy-egy kegyúr, hanem a község vagy a nemesi közbirtokosság maga –, hogy a települések gazdaságilag erősek lehettek s magas szintű volt a faluban élők közösségi öntudata is. A csereháti részen jellemzőbb a római katolikusok, és különösen a görögkeletiek erősebb jelenléte.

Másik szembetűnő azonosság, hogy a térség falvainak többsége a 19. század közepére érte el népességének maximumát. Ettől kezdve a vidék középpontjában lévő települések népessége stagnál, vagy alig nő, majd 1945 után rohamosan csökkent, míg a vidék szélein folyamatos stagnálást tapasztalunk és csak egy-egy település népesség nőtt lélekszámában elenyésző mértékben, ám az utóbbi évtizedekben a népesség növekedés itt is megállt és már az kedvező folyamatként értékelhető, hogy szemben más falvakkal a népesség nem csökken rohamosan.

Az egyes falvak népességének alakulása – alapvetően a népességcsökkenés – kezdetben nem demográfiai krízis eredménye. A természetes szaporodás hosszú időn keresztül a nagyobb régió átlagának szintjén mozgott, vagy azt meg is haladta. A 19. század elejére kialakult a mezőgazdaság népességet eltartó képességének és a népesség számának optimális aránya. A falvak megakadályozták a helyben élők túlnépesedését, a mezőgazdasági népesség elszegényedését, pauperizálódását, a birtokok felaprózódását. Kialakult a gazdaságok nagyjából stabil szerkezete, figyelembe véve a földterület nagyságát, a termelt növények és tenyésztett állatok körét, és a gazdaság tagjainak létszámát. Az optimális gazdaság számhoz mérték a népesség-növekedést és a községen kívüli pályára irányították azokat, akik között nem akarták felaprózni a birtokot. A községben született és kitaníttatott értelmiségiek és a mesteremberek a távolabbi körzet mező- és polgárvárosaiban szívódtak fel.

A községi közigazgatást és a birtokszerkezetet tekintve már jóval változatosabb képet mutatnak falvaink. A községek közel felében jelentős számú kisnemesi népesség élt, és a község egészét vagy egy részét nemesi közbirtokosság igazgatta. A községek másik felében egy vagy több földesúr birtokolta a falu határának egy részét s tartozott hozzájuk néhány tucat jobbágytelek még több jobbággyal és zsellérrel. Ezek az uradalmak azonban jobbára csak egy-egy falu határára terjeszkedtek ki, nagy egybefüggő latifundiumok ezen a vidéken nem igen alakultak ki. Kevés volt az olyan település, ahol csak egy-egy családnak volt birtoka, az volt a jellemző, hogy több család bír néhány jobbágytelket. 1848 után ezek a kis- vagy közép-gazdaságok nehezen tudtak valódi uradalommá átalakulni, ezért előbb bérlők kezére került a föld, majd lassan átvándorolt a parasztok kezére.

Több falut a nemesi közbirtokosság igazgatta, de jelentős a kisnemesek aránya olyan falvakban is, ahol a kisnemesek minden esetben reformátusok, a földesurakhoz tartozó jobbágyok pedig általában katolikusok. Ezekben a falvakban Fényes Elek szerint 1851-ben már rendre van kegyúri katolikus templom. Azokban a falvakban, ahol egyszerre volt jelen egy katolikus kegyúr a maga katolikus vallású jobbágy-paraszt népességével és a protestáns nemesi közbirtokosság esetleg református paraszt népességével, ott a 19. századra lényegében egy kettős-hatalom szerkezet jött létre. E két hatalom egymás mellett élt, egymással versengve, valódi társadalmi kapcsolatokat nem gyakorolva. A házasodást tekintve egy vallási csoportok közötti endogámia erősödik meg, vagyis lényegében a második világháború időszakáig nem volt jellemző a házassági kapcsolat a két felekezet tagjai között.

Ha a községeken belül a felekezeti arányokat tekintjük, elsősorban a reformátusokra és a római katolikusokra koncentrálva, akkor azt láthatjuk, hogy 1828 és 1930 között e több mint 100 esztendő alatt a református népesség száma általában mindenütt csökkent, míg a katolikus népesség száma inkább nőtt. Ahol például a népesség lélekszáma nem változott, körülbelül azonos lélekszám mellett kevesebb reformátust és több katolikust számláltak 100 évvel később. Elsősorban a vidék peremterületein és a Csereháton emelkedett jelentősen a katolikus népesség aránya.

A jobbágyfelszabadítást követően, a kiegyezés időszakára nagyjából elmosódtak a vagyoni különbségek az egykori kisnemesek, az egykori telkes jobbágyok és szabad jogállású parasztok között, jóllehet e rendies csoportok sokáig számon tartották eltérő eredetüket. A 20. századra, különösen a két világháború közötti időszakra egyre inkább leomlanak e korábbi rendies csoportok közötti falak, s az azonos valláshoz való tartozás eredettudatában házassági kapcsolatok is köttetnek, rokonsági rendszerek ékelődnek egybe. Az egykori elkülönülés emléke mind a mai napig elevenen él a helyi társadalmakban. Mind a templomi ülésrendben, mind pedig a családok a falusi, térbeli elhelyezkedésében számon tartják a családok egykori nemesi, illetve paraszti jogállását.

 

Az I. világháborút követően az új azonosságtudat a föld és a gazdaság nagysága mentén jön létre. Az ember valóságos értékét gazdaságának nagysága, gazdaságának függetlensége adja meg. A falusiak számára a legfőbb érték az olyan gazdaság megteremtése, megtartása vagy bővítése lesz, mellyel a nukleáris család vagy a kiterjedt többgenerációs, ám egy háztartásban együtt élő család megélhetése biztosítható. A függetlenség azt jelenti, hogy a gazdaságnak legalább akkora földterülete legyen, hogy az azon megtermelt javak gondtalanul biztosítsák a háztartásba tartozó egyének megélhetését. Így tehát függetlenség azt is jelenti, hogy a háztartás egyik tagja se kényszerüljön idegen gazdaságban munkát vállalni, vagyis a megélhetés érdekében ne kelljen más gazdát vagy gazdaságot szolgálni. Ugyancsak fontos érték, hogy a saját gazdaság rendelkezzen a mezőgazdasági munkához szükséges eszközökkel és gépekkel, rendelkezzen önálló fogattal vagy fogatokkal. A függetlenség azonban nem jelenti azt, hogy a gazdaság ne szorulhatna mások munkaerejére. Ez ugyanis – ha tekintetbe vesszük, hogy egy négytagú család (két munkaképes felnőtt két serdülő gyermekkel) egy 15 holdas gazdaságot egy fogattal számolva el tud igazgatni úgy, hogy szükségleteiket gond nélkül kielégíthetik s még újabb beruházásra is gyűjthetnek – azt jelenti, hogy a mezőgazdasági üzem eltartó képessége, illetve felhalmozási képessége növekszik. A legfőbb érték tehát a gazdai státusz.

A térség falvai többségének határa szűk és mezőgazdasági művelésre csak korlátozottan alkalmas. A nagyobb határu falvaknak is nagyobbik része erdőség és arányában kisebb a szántónak alkalmas terület. Szántóföldjei szinte kivétel nélkül az erdőtől elhódított területek, irtványok, melyek a 19. század közepéig lassan növekedtek. Ám a szántóművelésre alkalmas területek lassanként elfogytak, a magasabban fekvő, sziklás részeken egyre rosszabb minőségű földterületet nyertek volna az erdőirtók. A folyó- és patakvölgyek erdőségének kiirtása után nem maradt számításba jöhető újabb földterület. Az extenzív gazdálkodás tartalékai kimerültek. A határhasználat rendszerében éppen az irtvány eredetű földek magas arányából következően, és mert nem, vagy csak igen későn volt tagosítás, archaizmusok maradtak fenn, melyek gátolták az „okszerű” gazdálkodást. Egy-egy birtokosnak több darabban volt földje, egy-egy parcella sokszor csak néhány száz négyszögölnyi szántót jelentett.

Az önellátó gazdaságok vegyes üzemek voltak, melyekben a növénytermesztés és állattartás egymásra épülő rendszere alakult ki. Ezen gazdaságok legfőbb törekvése az volt, hogy a konyhára kerülő nyersanyagokat, zöldséget, gyümölcsöt, kenyérgabonát és húst, sőt az állatok élelmezéséhez, takarmányozásához szükséges takarmányt is maguk állítsák elő. Emellett törekedtek a piacra termelésre is, elsősorban állatokat neveltek, amelyeket vásárokon vagy közvetlenül a vidéket járó kereskedőknél értékesítettek. Az eladott jószágok árából fedezték ipari szükségleteiket. A 18-19. században a komplex, vegyes gazdaságok nemigen foglalkoztak háziipari tevékenységgel, s a háztartásban használt kisebb faeszközök, szalmából és vesszőből készült tárgyak készítését is átengedték a csonka gazdaságoknak.

Az intenzív munkát igénylő ágazatokban, mint a szőlő- és gyümölcstermesztésben a 19. század végére krízis állt be. Már a filoxéra járványt megelőzően a vidék gyakorlatilag elveszti korábbi piacait, a filoxéra pedig végképp letarolja a vidéket, pedig a 19. század eleji-közepi források számtalan falut, mint szőlőben bővelkedő, jó bortermő vidéket sorolták fel.

Csonka gazdaságon azokat a mezőgazdasági üzemeket értjük, ahol a mezőgazdasági termelés a felhasznált, a család számára szükséges javak egy részét biztosítja, a további másik részét másoknál vállalt mezőgazdasági munkával vagy háziipari tevékenységük termékeinek ellenértékével lehet kielégíteni. Ezen gazdaságokban értelemszerűen megnő azon ipari tevékenységek köre is, amelyet a paraszti üzem a maga számára már nem igen végez el.

Időben és térben változó azoknak a gazdaságoknak az aránya, ahol a saját földjükön végzett mezőgazdasági munka és az ebből származó – család ellátására kerülő – termékek nem fedezik a szükségleteket. Ezen háztartások tagjai – azt megelőzően, hogy a 19-20. század fordulóján ipartelepeket nyitottak – nagyobb gazdaságok klienseiként, bejáró-munkás „családtagjaként” alkalmi és mezőgazdasági bérmunkából tartják fent magukat. Megélhetésükben jelentős szerepet játszott a nyári időszakban az Alföld északi részén a mások gazdaságában végzett munka, az aratás, a nyomtatás. A téli időszakban a legtöbb munkalehetőséget az erdő adja. Többen foglalkoztak szén és mészégetéssel. A 19. század végén megnyitott bányák az erdőből kitermelt faanyag nagy felvevő piacát jelentették. A század végéig a téli időszakban egy-két hónapot csépléssel is foglalkoztak ezek a szegény emberek.

A 19-20. század fordulóján lejátszódott eszköz- és technológia váltás lényegében felborította a korábban kialakult munkamegosztást. Addig még a kisnemesek gazdaságaiban is a gabonát sarlóval aratták és a kévéket télig a csűrben őrizték; ekkor verték ki a kalászból a szemeket cséphadaróval. Mindkét tevékenység lassú és munkaigényes volt, egyszerre több ember munkáját igényelte. Az aratás eszközváltása, vagyis a kasza megjelenése e munkát intenzívvé tette, mellyel az eddigi munkaerő egy része feleslegessé vált. Még gyorsabbá vált a cséplés a cséplőgépek elterjedésével, ekkor már az aratást követően néhány héttel szinte órák alatt elvégezték azt a munkát, amelyet korábban heteken át folytattak. A századfordulótól a korábban részlegesen lekötött földnélküli szabad munkaerő munka nélkül marad, legföljebb nagyobb bortermelő gazdaságokban talált kapás munkát.

Ekkortájt a megélhetésnek két útja kínálkozott. Többen a Sajó-, a Bódva- és a Szuha-völgyi bányákban keresnek munkát. Ekkor még a bányákat csak gyalog lehetett elérni, így intenzívebben azok a települések kapcsolódhattak be a bányászkodásba, melyek ahhoz közel feküdtek. A másik megoldás az Észak-Amerikába irányuló munkavállalás volt. A munkavállalók első hulláma a 19. század végén kelt útra még azzal a szándékkal, hogy Amerikában néhány év megfeszített munkájával földre, házra, jószágra való pénzt kuporgasson össze. Az elszegényedő középbirtokok ebben az időben némi földet kínáltak a parasztoknak, vagyis egy rövid ideig lehetőség kínálkozott újabb önálló paraszti üzemek megteremtésére. A kivándorlók első hulláma ezért még jobbára hazatért. Voltak természetesen számosan, akik azonban kint ragadtak. A második jelentősebb hullám az 1920-as 30-as évek fordulóján, a gazdasági válságot követően tódult Amerikába, de már nem annyira a földvásárlás szándékával, mint inkább azért, hogy rendezhesse adósságait, vagy egyszerűen hogy megéljen. Az utóbbi csoport tagjai azok, akik nagyobb arányban vertek már gyökeret Amerikában.

A falvak többségükben az 1950-es évek elejéig zárt agrárközösségek maradtak. A keresők többsége továbbra is a mezőgazdaságból élt. Akik itt maradtak, tovább vitték a gazdálkodás gyakorlatát. E falvakban – eltekintve egy-egy malomtól, ványolótól, kovácsműhelytől – valódi iparfejlesztés nem történt. Ha a mezőgazdaságban némi újítás történt is a 19-20. század fordulójától – általánossá vált a vaseke, ekekapát használtak, vetőgéppel vetettek, gépgyári morzsolót és szecskavágót használtak, a búza háttérbe szorította a rozs termesztését, vetett takarmányokat termesztettek, kicserélték a magyar szürke marhát új, tejelő fajtákra, a sertés nyájakat már nem hajtották makkoltatni, hanem zárt ólban, hidasban hizlalták fel – az alapvető szerkezeti ismérvek nem változtak. Nem jöttek létre intenzív árutermelő gazdaságok, nem szakosodtak egy-egy piacképes, munkaigényes növény termesztésére vagy állat tartására.

Az 1950-es évek lényegében ilyen helyzetben találták a térség falvait. Noha egy évtizeddel később nem sikerült, vagy tán nem is volt érdemes mindenütt téeszt alakítani, azért sikerült a parasztok többségét a mezőgazdaságtól elrettenteni. Kezdetben a beszolgáltatási rendszer, általában a parasztságot megszorító intézkedések, majd pedig a kuláknak nevezett társadalmi réteg meghurcolása többek kedvét elvette az önálló paraszti üzem vezetésétől. Ez nagyban hozzájárult e falvak foglalkozási szerkezetének rohamos megváltozásához. A földtől és a paraszti üzemtől menekülők az extenzív iparosítás jóvoltából létbiztonságot találtak a közeli munkahelyeken. A távolabbi Ózd és Miskolc, a közelebbi és gyorsan fejlődő Kazincbarcika, és a környék folyamatosan termelő bányái a buszjáratok jóvoltából tömegével vonzották a környékbeli munkásokat. Noha a mezőgazdaságból az iparba igyekvők kezdetben még ragaszkodtak a korábbi életmódjukhoz, de új megnevezésük: a munkás státusza létbiztonságot jelentett számukra. Megindult a térség falvai között a differenciálódás. A gyáraktól, bányáktól távolabb lakó, parasztból lett munkások még ragaszkodnak falujukhoz, legalább mint lakóhelyhez, ám gyermekeik már felnővén és munkába állván nagy számban hagyják el szülőfalujukat. A vidék belső területeinek falvaiban így előbb egy rohamos elöregedésnek, majd újabb hirtelen népességcsökkenésnek lehetünk tanúi. A 60-as, 70-es évekre a falvak többsége döntően kétlakivá válik, és a mezőgazdasági tevékenység már csak másodlagos jelentőségűvé lesz. A mezőgazdaságot alapvetően már nem a saját szükségletre való termelés igénye tartja fent, hanem a faluból elköltöző és lakást, házat venni szándékozó fiatalok induló tőkéjét termeli ki, vagyis az átlagon felüli termelés a következő generáció mezőgazdaságtól és falutól való elszakadását szolgálja.

Ezzel valójában egy újabb ördögi kör kezdődik. A falvak, különösen a vidék belsejében kezdenek elnéptelenedni és elöregedni, ezért a megye és a járások nem fejlesztik az infrastruktúrát, sőt települési szerepkörök megszabásával számtalan településtől, számtalan funkciót vonnak el. Körzetesítik az iskolákat, a kis falvak alsó tagozatos iskoláit fokozatosan megszüntetik, és több község közigazgatási összevonásával tanácsi székhelyeket szüntetnek meg. Korlátozzák, illetve körzetesítik az orvosi rendelést. A községek többsége már nem tudja eltartani lelkészét sem, és a boltos is alig árul valamit. A tejbegyűjtőt, az ÁFÉSZ felvásárlást is körzetesítik, ritkítják a buszjáratokat, hisz alig van utas, bezárják a mozit és a kultúrházat, mert nincs közönség, így aztán gyakorlatilag minden megszűnik. Ezek pedig együtt mind fokozzák a még helyben maradtak elkeseredettségét, és aki még eddig kitartott, az is a menekülést fontolgatja.

Tagadhatatlan, hogy az ország egészét tekintve a falvak életében – a maga számtalan ellentmondásával együtt – a hatvanas évek végétől erős modernizációs hatás érvényesült, jelentősen javult az élet minősége, érzékelhető gazdasági javulás következett be, mely megváltoztatta az emberek világképét, az élet értelme népi filozófiáját. Ebben az összefüggésben értelmezve a térség jövőjét, azt láthatjuk, hogy az itteni lehetőségek nem biztosítják maradéktalanul az új törekvések megvalósulását. Újabb kontraszelekciós folyamat eredményeként a szegények, öregek vagy a lemondók s talán az elvből ragaszkodók maradnak itt. De a nagyfokú elvándorlás következtében tömegével születnek az elhagyott házak, a kínálat sokszorosan meghaladja a keresletet. A házaknak és telkeknek (különösen ahol a népességen belül nő a cigányok/romák aránya) oly mértékben csökken az értéke, hogy szinte fillérekért lehet hozzájutni azokhoz, s csak ott lesz jelentősebb értéknövekedés, ahol egyre nagyobb számban nyaralók vernek tanyát. Ebből két dolog következik.

A csendes, romantikusnak ítélt falvakban városi értelmiségiek – miskolciak, debreceniek – kezdenek házat vásárolni, s azt nyaralóvá átalakítani. A 1980-as években pedig már külföldiek is megjelennek, amerikás magyarok és holland családok. A növekvő falvakban a marginális társadalmi csoportok, elsősorban a cigányok megjelenését regisztrálhatjuk, majd térnyerését figyelhetjük meg. A cigányok egy részének egykori saját lakóhelyükön – népesebb prosperáló falvakban és városokban éppen a magasabb ház és telekárak miatt – lakhatási lehetőségeik beszűkültek, másrészt ezeken a helyeken be sem engedték őket a falvak belsejébe, a falu széli telepekre szorították ki őket. Az elnéptelenedő falvakban ház és telekvásárlásaik a faluba költözés során nem ütköztek ellenállásba, így könnyen gyökeret verhettek egy-egy településen. Ha olyan mérvű népességcsere nem is következett még be a vidék falvainak többségében, mint például Tornanádaskán, Rakacán vagy Csenyétén, azért létszámuk és arányuk növekedése folytatódik. Ezekben az évtizedekbenben már jobbára cigányok végzik azokat a hagyományos szegényparaszti munkákat, amelyekből néhány évtizede még a magyarok éltek meg. Az erdei munkások, favágók, cserhántolók, szén- és mészégetők többségét egyre inkább ők adják. Így ők készítik már a kerek szilácskosarakat is, melyekkel a környék falvaiban házalnak. Gombát, erdei gyümölcsöt, csemetének való makkot is ők gyűjtenek.

Az Aggteleki-karszt területét 1995-ben az ENSZ-UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Ez szép és kitüntető gesztus volt, de megoldja-e a több évtizede vajúdó térség gondjait? Vagy bele kell törődnünk abba, hogy e térség egykoron szerves kultúrája és annak utolsó képviselői végképp eltűnnek e térség színpadáról, maguk után hagyva néhány tárgyiasult kulturális teljesítményüket, hogy a rövidnadrágos, napszemüveges turistáknak adjanak nehezen megfejthető karzatfeliratot vagy melankolikus séták helyszínéül hagyják maguk után fejfás temetőiket. Az 1872-es datálású égerszögi vakolatdíszes klasszicista házból talán sportszer kölcsönző lesz, az imolai egykori iskolából pedig biliárd-szalon, feltéve, ha addigra legalább járható utak épülnek a picinyke településekig.

Megoldási javaslatok a hátrányos helyzetű kistérségek válságkezelésére

Amikor a Bódva-mente, az Aggteleki-karszt és a Cserehát kistérségei továbbéléséről, pontosabban az itt élő emberek életének lehetséges élhetőségéről gondolkodunk (elmélkedünk), néhány alapvetéssel komolyan szembe kell néznünk. (Egyben gondolatilag kétségessé téve azt az elképzelést, hogy a turizmus és idegenforgalom megváló lehet a jövőt illetően.) A kiindulópont az a gazdaságtörténeti tény, hogy az aprófalvas térségek településszerkezete egy sajátos rendies/feudális termelési mód és birtokszerkezet maradványa, mely termelési szerkezeten és üzemformán túllépett a történelem. A termelés során az emberek saját szükségleteiket szinte minden területen igyekeztek kielégíteni: növényeket termesztettek, állatokat tenyésztettek, háziipari tevékenységet folytattak, és csak minimálisan kapcsolódtak a piachoz, hiszen az önfenntartásra rendezkedtek be. Vagyis mára ez modell anakronisztikusan archaikussá vált.

Mégis azon kell dolgoznunk, hogyan lehetne mégiscsak megőrizni e szerkezet lényegét, hogyan lehetne racionális funkciókkal feltölteni ezekez az aprófalvakat, hogyan lehetne emberek és családok, vagyis családi „üzemek” működését racionalizálni. Ennek kifejtéséhez néhány kulcskategóriát kell rögzíteni, mondhatni fogalmi hálót felvázolni. A helyzet paradoxona, hogy az archaikus településszerkezet „archaikus” eszközökkel és megoldási módokkal tartható csak fenn. Ennek közös végig gondolása lehetne a jövő akcióterve. Ehhez próbálok néhány előfeltevést megfogalmazni.

Ennek kulcskategóriái lehetnének:

a., az állami beavatkozás - az állami gondoskodás;

b., a társadalmi béke megteremtése - „pászítás körök” megszervezése;

c., a tagolt társadalom modelljének kidolgozása - a feltételek biztosítása, vagyis a roma középosztály kialakítása, a tematizált szegény-kép megváltoztatása;

d., a politikai képviselet és az érdekérvényesítés generálása/technikáinak tanítása, a „roma érdek” megjelenítése;

e., a családi, közösségi, intézményi, települési és térségi „önellátó” gazdaság és üzemtípus modelljének kialakítása, működtetése - a szövetkezet és a szövetkezés modelljének megismertetése, elsősorban a dán példa által;

f., ennek érdekében földhöz kell juttatni azokat az embereket, akik mezőgazdaságból (állattenyésztésből, növénytermesztésből) vagy erdőgazdálkodásból szeretnének megélni, de nincs földtulajdonuk - előbb tartós bérlet, majd tulajdonlás által, melynek közvetlen eszköze lehetne egy a földprogram-alapítvány

g., mindaddig azonban a szociális munka új tartalmának kialakítása és működtetése a legfontosabb, szinte az élet minden területére kiterjedően, különös tekintettel a „tanító rendek” szerepére;

h., a térség vágyott település-tipológiájának és funkciósorának megtervezése - az új szerepkörök kitalálása és „szereposztása”, az ezt támogató folyamatok generálása;

Közvetlen célkitűzések lehetnének:

Az állami gondoskodásra és beavatkozásra azért van szükség, mert a helyi társadalom, a civil kezdeményezések nem képesek a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok spontán folyamatát kézben tartva azt korrigálni, a társadalmi problémákat orvosolni. Az elszegényedést például csak fokozza, sőt visszafordíthatatlanná teszi az uzsorakamat intézménye, melyben előbb csak néhány tízezer forintját, később gyesét, majd házát veszíti el az ember, vagyis adóssága fejében eladja azt. A társadalmi tapasztalatok és tudások hiánya, jelesül a középosztályi beszédmód nem ismerete, a pályázati metanyelv birtoklásának hiánya erősíti a kulturálisan is hátrányos helyzetű csoportok lemaradását. A munkaerő-piacból való kizuhanás veszélye az, hogy teljesen elveszíti az ember azt a képességét, hogy valamikor még visszakerülhessen a munka világába. A munka és kiterjedt társadalmi kapcsolatok nélküli élet az „új ember” kovácsa, új életforma, új életmód, a kilátástalanság „kultúrája”. A csonka társadalom a társadalmi tapasztalatok máshol intézményesült tudását veszíti el. Eltűnnek a mintaadók és a mintakövetők. A céltételezők és a cél kitűzői. Elfogynak lassan az intézmények, az iskolák, legvégén a boltok. Akik termelnek, nem tudják termékeiket értékesíteni, miközben szomszédaik nem tudják már - ha lenne még bolt - annak kínálatát megvásárolni. Mások nem termelhetnek, mert nincs földjük, gépük, van viszont szabad munkaerejük. Valójában az élet bármely frontján próbálnánk meg a fonalat felfejteni (minő szép képzavar), rájövünk, hogy minden mindennel összefügg, vagyis minden anomália megszüntetésére, és helyébe minden pozitív ötlet megvalósítására egyetlen orvosság a társadalmi beavatkozás, a társadalmi tervezés.

Ebben az értelemben a célok eléréséhez vezető út módszere (módszertana?) a gondoskodás, a tervezés és a beavatkozás. Eszköze pedig (ha nem éppen végső célja) a tagolt társadalom kialakítása, a romák felől közelítve pedig egyszerűen kitörés az erősen tematizált szegénység-gettóból. Lássuk hát, mit tehet az új típusú, elsősorban a tanításra és társadalom-szervezésre szakosodó, de a „népbank” és a „méltányos hitelintézet” szerepét is magára vállaló szociális munka.

Erről kéne szisztematikusan gondolkodnunk, ezt lenne jó alaposan végigbeszélnünk. Elősorolni, hol mi történt az elmúlt években, évtizedekben, milyen jó példákat tudunk felsorolni, akár mintaként és modellként mások számára is. Mint a ma már csak 28 lakosú Teresztenye, ahol egy elkötelezett és agilis polgármester, Brogli Attila mangalicafarmot, tojástelepet, halastavat épített, most adnak át egy szálláshelyet nyári táborral, és eltökélt szándéka, hogy fiatalokkal telepíti be a falut. Vagy Abodon (ahol ma 219 ember él), ahová Varga Istvánék Miskolcról költöztek ki, megvettek néhány portát, felújították a házakat, vendéglátásra rendezkedtek be, táborokat tartanak fiatal alkotóknak, Alkotó Kezek Kézművesházat működtetnek, kiállítást készítenek a falu történetéből, s falunapokat szerveznek az itt született és itt élő, meg elszármazott embereknek. Szendrőládon pedig, ahol több mint kétezren, többségében cigányok/romák élnek, a Bhim Rao egyesület folyamatos pályázati munka eredményeként gombaüzemet létesített, ahol már egyre több embernek adnak munkát, s havonta több mint 10 tonna gombát szállítanak piacra.

A sort nem folytatom, azt javaslom, mi több, azt kérem, hogy addig is, amíg összeülünk, mindenki, aki egy-egy településről tudással rendelkezik, a helyben maradás és boldogulás jó példáit össze meg velünk, s ezáltal másokkal is.

Szólj hozzá!

Címkék: szegénység társadalomtudomány 2020 cigányság elvándorlás Szuhay Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://bodvavolgy-cserehat.blog.hu/api/trackback/id/tr37261285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.