Itt születtem én, ezen a tájon, a kies Bódva-völgyében, egészen pontosan a Ménes-patak szűk völgyében megbújó kis faluban, Szögligeten. Már a neve is milyen szép: Szögliget. Zenél az ember hangszálain. Milyen kár, és milyen bosszantó, hogy lexikonokban, kézikönyvekben születésem helyeként rendre Szigligetnek és Sződligetnek írják.
Ez az én szeretett szülőföldem, tájhazám, a Bódva-völgye. Ha felülök Miskolcon a nádaskai vonatra, hunyott szemmel is tudom az állomások nevét: Gömöri pu., Repülőtér, Szirmabesenyő, Sajókeresztúr, Sajóecseg, Boldva, Borsodszirák, Finke, Edelény, Szendrőlád, Büdöskút-puszta, Szendrő, Szalonna (gyermekeink itt mindig felkiáltottak: következik Kolbász!), Perkupa, Jósvafő-Aggtelek. Amikor még nem Tornanádaska volt a végállomás, hanem Bódvavendégi, Szin volt ennek az állomásnak a neve.
Színi állomás
minden nap új seb semmi más
messze a színi állomás
eltévedt idő ennyit ért
valaki bennem véget ért
az alvó síneken rozsda ül
a gazban a táj elmerül
alszik a láng a tűz kihűl
füst vagyok nagyon egyedül
(Fecske Csaba)
Egyébiránt Szin és Jósvafő, Aggtelek is odébb van, távolsági busszal lehet őket megközelíteni.
Fölemelni a tájat - írta hajdan a perkupai születésű József Attila-díjas költő, Kalász László, és ez alatt a szellemi fölemelkedést értette. A kultúra közösséget teremt, hazát épít. Vannak értékeink, történelmi és kulturális értékeink, amelyeket kötelességünk számon tartani, ápolni és művelni, tovább építeni. Gyermekeinket lokálpatriotizmusra kell nevelnünk, jó ha tudják pl. ki volt Izsó Miklós, Gvadányi József, Tompa Mihály, Kalász László, és 2020-ban azt is, k i,az oroszlánkörmeit már most megmutató, Szendrőben született Korpa Tamás, akiknek a munkásságát tanterven kívül tanítani lehetne, az emlékhelyeket kirándulás keretében meglátogatni, megismertetni.
A legújabb kutatások szerint valószínűsíthető, hogy első nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés itt íródott a boldvai apátság falai között. E tény nagy jelentőségűvé emeli a helyet, talán egy kis múzeumot lehetne rá építeni, amely bemutatná az Árpád-kor nyelvi, irodalmi és más kulturális emlékeit, netán az ilyen érdeklődésű emberek zarándokhelye lehetne a más tájon élőknek is.
Nagy lehetőségeket látok az edelényi L’Huilier Coburg kastélyban, melynek révén a város a Bódva-völgy igazi kulturális központja lehet. Nem tudom, mód volna-e rá, hogy Alkotóházként működjék, ahol írók és más művészeti ágak régióbeli – nemcsak itteni – művelői tölthetnének el alkotással néhány gondtalan hetet. Ha ez nem lehetséges, akkor a Rakaca-tó partján lehetne egy Alkotóházat építeni, kihasználva tó adta kivételes lehetőségeket, pezsgő élet alakulhatna ki a tó partján, megélénkülhetne a turistaforgalom.
Merjünk nagyot álmodni, mondta valaki, én hozzáfűzném, az álom és a valóság szerelmes nászából olykor életképes, boldog utód születik.
Szíves figyelmébe ajánlom a tájhaza lakóinak és a távolabb élőknek az Árpád-korban épült tornaszentandrási ikerszentélyes templomot, a szalonnai és boldvai szintén Árpád-kori templomot, falaik a középkor hangulatát árasztják, érdemes ezekre a helyekre elzarándokolni. Ezekhez az emlékhelyekhez személyes közöm is van, édesapám, Fecske Lajos révén, aki a Műemlékvédelmi Felügyelőség ügyes kezű kőműveseként részt vett a felújítási munkálatokban. Nem minden büszkeség nélkül teszem szóvá ezt a tényt.
Elképzelem, hogy 2020 – ha megérem, hetvenkét éves leszek akkor – verőfényes őszén benyitok a szalonnai kocsmába egy seritalra és megkérdezem a minden bizonnyal csinos csapos lánytól, nyitva van-e a Kalász László-emlékszoba? Igenlő válaszára benyitok a kapun, és a szomorúfűz alatt eszembe jut, amit hajdan Laczy mondott: „Ez mesterségem címere.” Ez persze csak a tőle megszokott vicc volt, dehogy is volt ő fűzfapoéta!
Szögliget – Szádvár a szívem csücske. A falu szülőházamat őrzi a Kossuth utcában, ahol most idegenek laknak. Ha elmegyek előtte, libabőrös leszek, szomorúan látom lassú pusztulását, ami talán változás csupán. Le kell mondanom múltam e kis darabkájáról. Több mint ötven esztendeje élek már Miskolcon, de szülőfalumhoz erős szálakkal kötődöm, ha a nevét hallom vagy olvasom, szaporábban kezd verni a szívem.
A IV. Béla idejében épült szabálytalan alaprajzú vár, melynek egykori tulajdonosa a nagyhatalmú Bebek-család volt, düledező rom csupán ma már. Úgy peregnek falaiból a kövek, mint ősszel fáról a levelek. Teljes felújításáról – a gigantikus költségek miatt – gondolni se merek, de az állagmegóvás talán nem lehetetlen, hogy turistacsalogató emlékhely lehessen. A faluban hőforrások vannak, erre is jövőt lehetne építeni. Nem kizárt, hogy 2020-ban fürödni fogok itt az újonnan épült szép fürdőben.
