Tóth György és felesége, Marika életét már több mint húsz év köti Égerszöghöz. 1993-ban vették azt a romos portát, melyet tíz évig építettek újjá, mert falusi turizmussal kívántak foglalkozni. A turizmusra alkalmas épület kialakításában az igényességre törekedtek, de oly módon, hogy a falusi miliő is jelen legyen. Az épület és a kert simuljon a tájba, és az ide látogató vendégek kényelmét szolgálja. Életfilozófiájuk az, hogy jó, ha van vendég a házban, de ha nincs, az sem baj, mert akkor lehet mással is foglalkozni.
Véglegesen 1999-ben költöztek Budapestről Égerszögre.
1993-ban az égerszögi tiszteletes, Pásztor Gyula megrendezte az elszármazottak napját. Ezt követő évektől már a tiszteletes úrral közösen szerveztek falunapokat, amelyre vendégművészeket hívtak. 2003-ban Tóth Györgyné megalakította az Éger Ág Alapítványt, melynek elnöke férje, Tóth György lett. Az alapítvány fő célja elsősorban kulturális rendezvények szervezése és a hagyományőrzés. Mint magánemberek, 2000-ben megvásároltak egy több mint száz éves romos parasztházat, amit LEADER pályázatok útján felújítottak és átadták az Éger Ág Alapítványnak használatra. Ebben az épületben található az Éger Ág Galéria, a csűrszínpad és egy tágas közösségi tér, ami a nyár folyamán amatőr képzőművészeknek, rendezvényeknek, képzéseknek ad otthont.
A falunapok fesztivállá nőtték ki magukat és hagyománnyá alakultak. Az Égerszögi Református Templomban a Magyar Állami Operaház énekesei és a Miskolci Szimfonikus Zenekar muzsikusai adnak minden év június utolsó szombatján műsort. A kultúrpajtában pedig kiállításokat, gyerekprogramokat és táncházat rendeznek ezen a napon.
2006-ban a házaspár közösségfejlesztő képzésen vett részt, majd megszerezték a közösségi munkás OKJ vizsgát. Ez a képzés sokat jelentett számukra, mert ettől kezdve másként tekintettek már a lokális közösségekre. Meglátták az ok-okozati összefüggéseket és azt, hogy csak összefogva, közösen lehet tenni ennek a vidéknek a felemelkedéséért.
Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Hogy mit szeretnénk látni 2020-ban a Bódva mentén és a Csereháton?
Mi mindig tettük a dolgunkat ezen a gyönyörű apró zsákfaluban, Égerszögön; hittük és hisszük ma is, - immáron több mint húsz éve -, hogy ez helyes, és ha ezt a példát aktív, tenni akaró emberek átveszik, akkor legalább a kultúra területén tettünk közösen valamit. Azzal a gondolattal dolgozunk, hogy tegye mindenki a saját háza körül, amit tennie kell és akkor a „haza fényre derül”. Jól tudjuk, hogy a seprűk nem mindig a saját udvarukat sepregetik, hanem mások háza körül porolnak. De ezt igyekszünk nem észrevenni, hanem a jó példával előre mutatni. Most viszont félre rakjuk mi is a saját „seprűnket”, és igyekszünk kitekinteni innen az Éger patak völgyéből.
Azért települtünk ide Budapestről, mert beleszerettünk a tájba. Mi sok változást, fejlődést látunk körülöttünk. Amikor idejöttünk, csak közkúton folyt vezetékes víz a faluban, mára pedig a házak többségében fürdőszobát építettek a falubeliek, szennyvíz hálózat, internet és mobilszolgáltatás is van. Ma már a földek jelentős hányada is művelés alatt áll. A dombokon néha már állatok is fel-feltűnnek, és ami nagyon fontos, hogy itt-ott egy-egy településen megjelentek a fiatal diplomás polgármesterek, akik munkájának eredményei már érzékelhetőek, és okunk is lehetne büszkének lenni rájuk. Sziszifuszi munkát végeznek, de sajnos még nem ismerték fel ők sem, hogy nem kell mindent egyedül megoldaniuk, hanem a helyi közösségekre támaszkodva a sikerek közössé válhatnának. A helyi közösséget kihagyva hiába van fejlődés a településeken, ezt a lakosok nem mindig ismerik el, hanem ellenségeskedés alakul ki a vezetéssel szemben. Ez az ellenségeskedés gyakran megtéveszt bennünket és talán rosszul gondoljuk azt, hogy mindez az irigységből fakad. Pedig ez nem irigység, csupán düh, vagy elkeseredés, hogy a döntések nélkülünk, a fejünk felett történnek, mert nem minden esetben találkozik a helyi vezetés célja a lakosok céljaival. Sok esetben a helyi vezetők azt gondolják, mindent egyedül kell megoldaniuk, és amikor végigküzdik magukat a feladatok sokaságán, a siker nem osztatlan. Talán két fiatal polgármester került ez idáig a látóterünkbe, akik mertek a lokális közösségre támaszkodni. Ez nagyon kevés és ehhez is húsz év kellett. Ez rengeteg elpazarolt idő.
Mit látunk még? Fontos, hogy a helyi értékeket mindenhol meglássuk, mert csak ezekre támaszkodhatunk. Minden nap gyönyörködünk a tájban, a régmúltból itt maradt épületekben, csűrökben, templomainkban, várromokban, patakok fölé hajló égerfákban. Elnézzük a dús legelőket és szomorúak vagyunk már húsz éve, hogy miért nem legel a legelőkön annyi állat, amennyit elbírnának ezek a rétek, legelők. Gombaszedés közben mindig meglepődünk, hogy milyen sokféle gyógynövény virít és megy veszendőbe. A felsoroltak kiemelkedő értékek, de ne felejtsük ki a legfőbb értéket, az itt élő embereket. Hiszen csak rájuk támaszkodva képzelhető el a vidékünk felemelkedése. A bennük rejlő értékeket épp úgy meg kell ismernünk, fel kell térképeznünk a változtatáshoz. A kérdés tehát az, hogy mit tegyünk ezekkel az értékekkel?
Mint tudjuk, a mikroklíma és az agyagos föld nem alkalmas mezőgazdasági művelésre, de a legelők állattenyésztésre igen. Nem tudjuk, hogy kik birtokolják ezeket a területeket, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ők is szeretnének egyszer állatot tartani rajta. Ami fontos érték még, hogy a kiváló minőségű vizet is megtaláljuk ezeken a területeken, ami elengedhetetlen az állattartáshoz. Feltételezzük, ha már vannak állatok, akkor továbbléphetünk és épülhetnek vágópontok, feldolgozó üzemek. A turizmus is csak akkor fejlődhet, ha fejlődik az infrastruktúra, van mit és van hol enniük a turistáknak. Harminc kilométeres körzetben nem találunk éttermet, de ha hinni lehet a szóbeszédnek, rövidesen Teresztenyén az önkormányzat üzemeltetni fog egy vágópontot és egy éttermet is.
A fejlődésnek sok-sok akadálya van, de csupán egyetlen területet emeljünk ki. Egy olyan területet, amiben sajnos húsz év óta sem látunk semmilyen fejlődést. Nincsenek szakembereink. Semmilyen szakember. Ha azt akarjuk, hogy fejlődésnek induljon ez a vidék, akkor szakemberekre van szükségünk, olyanokra, akik minőségi munkát végeznek. Mi szakiskolákat hoznánk létre, olyan gyerekeket oktatnánk, akik tehetségesek és remélhetően szeretni is fogják a tanult szakmájukat. Azok, akik elvégzik az iskolát és szakmát kapnak a kezükbe, valóban állják is meg a helyüket itt a szülőföldjükön, és ne külföldön kamatoztassák szaktudásukat. Talán érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy az általános iskola is valahogy a szakmák felé kellene, hogy irányítsa a gyerekeket. Itt természetesen elsősorban a cigány származású fiatalokra gondolunk, de épp úgy a magyar fiatalokra is, csak ők jóval kevesebben vannak. Szükség lenne a térségnek építészekre, kőművesekre, burkolókra, asztalosokra, ácsokra, vízvezeték szerelőkre, kereskedőkre, stb. Kellenének kisebb boltok, ahol a helyi termékeket árulnák a kulturált eladók, és persze lennének szakácsok, cukrászok, stb.
Jó lenne, ha fóliasátrak „nőnének” az udvarokon és megindulna bennük a termelés, ahol szakmájukat értő és szerető emberek friss zöldségeket termelnének és nem a fonnyadt, összeaszalódott termékek megvásárlására kényszerülnének a lakosok. Friss zöldségek nélkül soha nem fog kialakulni az egészséges táplálkozás, sem a térségre jellemző igényes gasztronómia. És persze utak kellenének, mert ilyen utak mellett már a lovas szekerek sem tudnának közlekedni, (természetesen, ha volnának), nem hogy a turistákat szállító személygépkocsik.
Felesleges pályázati pénzkidobás a traktorosok képzése, meg a kertész segédmunkásoké. Se saját föld, amit művelhetnének, se traktor, de a gazdák sem tudják alkalmazni ezeket az embereket, mert a mai traktor vezetéséhez a számítógép használatának tudására is szükség van. Paprikavirágot ültetőkre sincs szükség, mert a régvolt falvak utcáin soha nem volt paprikavirág ültetve. Olyan szakmák kellenek, melyek biztosítják a megélhetést, és a munka elvállalása kevés pénzbefektetést igényel a munkavállalótól. Csak a papírért senki ne kapjon szakmát. Csak a minőségi munkának van helye!
És hogy a kultúra területén is merjünk nagyot álmodni, talán egy kisvárosi színházat szeretnénk a köz javára, amire talán az edelényi kastély alkalmas is lehetne esetleg kamara színház formájában. Itt színvonalas koncerteket is lehetne rendezni. Ennek a múlt század első felében volt is hagyománya, mely olvasható a Szekrényessy család történetében. Az itt élő gyermekek nagy többsége például soha nem jut el színházba, soha nem látott bábelőadást. A kastély mellett egy apró, ember léptékű kulturális központ épülete is előtűnik álmainkban, ahol le lehetne ülni és egy habos kávé mellett el lehetne beszélgetni az éppen látott színdarabról, az irodalomról, képzőművészetről. Erre alkalmas lenne a kultúrház is. Az elmét megmozgató diskurzusok után pedig jólesne valami helyi gasztronómiai specialitást elfogyasztani. Arra, hogy van igény a színházi előadások megtekintésére, jó példa az a kétbusznyi ember, akik a Miskolci Nemzeti Színházba szoktak elmenni a környező falvakból, Paszternák János szervezésében.
Szeretnénk sok-sok csoportot, klubot, civil szervezetet látni, amelyek összegyűjtenék a térségért tenni akaró embereket. Nem szükséges mindenhez pénz, mert olykor elég csak a tenni akarás és az összefogás. Ehhez viszont közösségfejlesztő szakemberekre van szükség, akikből a megyében találhatunk néhányat, de ez kevés, ezért képzésre lenne szükség. Képzéseket igényelnének a polgármesterek is, hogy megértsék, a helyi közösségért kell tevékenykedniük, amit sajnos kevés helyen látunk. Ne a saját hatalmukat építsék, és végre értsék meg, hogy a civil szervezetek nem ellenük szeretnének dolgozni, hanem velük együtt. Azt gondoljuk, nincs idő arra, hogy erre maguktól rájöjjenek, ezért látjuk szükségesnek a képzésüket. Sok fogalmat kellene bennük tisztázni: demokrácia, állampolgári jogok, kötelességek, civilek működése, céljaik, lehetőségük, stb. Mindezt közösségfejlesztő képzésen el is sajátíthatnák.
Mi egy folyamatosan fejlődő területet látunk, a Bódva völgyét és Cserehátot építő, minőségi munkát végző, az élet végéig tanuló, egymást segítő, sok tehetséges, tenni akaró emberrel. ”Ez a mi munkánk: és nem is kevés”
Oldalakat lehetne írni az elképzeléseinkről, hogy szemünket becsukva merjünk reménykedni egy új jövőről, a közös álmaink megvalósulásáról.
Tóth Györgyné nyugdíjas, pedagógus közösségfejlesztő munkás,
Tóth György képíró, közösségfejlesztő munkás
