Kép: Mészáros Csaba
Írás:
Fecske Csaba: Egy Árpád-kori templomra
a völgyben megbújó kicsiny falu
bal oldalán a régi temető
fölötte négy elaggott méla hárs
kereszt-alakban titkot rejtenek
s fejebúbján a dombnak tömzsi kis
templom gubbaszkodik mint bús galamb
hétszáz esztendő tengernyi idő
hullámaiban tárgyak emberek
szétfoszlott ének bűzlő hulladék
nyüzsgő városok s ki tudja mi még
rejtve a fák kéreg-csuhái alatt
szaporodnak az évgyűrűk madár
száll holt madár nyomában énekel
míg évre év múlik jön s elszalad
ím délnyugatnak ott a Cserehát
mosakszik sűrű déli fényben láb-
ujja közt elporladt faluk kihalt
kopár sivataga a semminek
s zömök falaival e templom áll
tornyára tűzik ázott ingüket
az esték és a hajnalok mohos
csönd benn gyertyától kormos levegő
korallszigetként tündöklő falak
egy ismeretlen festő álmai
szinekből bontva ki apostolok
István és László szentjeink tudod
Már elporladt a kéz a mesteré
árnyként kisértenek a szentek is
az ablakok lőrés-nyílásain
át csontja törve érkezik a fény
Isten szép szemsugara a szentély
patkósan görbülő iker-ívén
homály dereng és denevérszárnyként
feszül a múlt hunyd be szemed hogy lásd
füledet csukd be hogy halld az időt
és megelevenednek a holtak
ükök ükei őseink akik
még lúdbőrző lélekkel álltak itt
múlt és jövő között hitetlenül
