Bódva-völgy - Cserehát Blog

„Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni.” (Jókai Anna)

(Miskolc, 1982) geográfus, vidékfejlesztő

Gyermekéveit Sajópálfalán töltötte, a gimnáziumot Miskolcon végezte, ahonnan az ELTE földrajz-biológia szakára ment. Már az egyetemi évei alatt megismerkedett a Csereháttal és a hátrányos helyzetű vidékek problémáival, az ott élő emberek gondjaival. Igazi elköteleződését a periferikus helyzetű térségek iránt a Budapesti Corvinus Egyetem és az Encsi kistérség partnerségi együttműködése, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség által meghirdetett LHH-program jelentette, amelyben jelentős szakmai-koordinációs és projektmenedzsmenti feladatokat látott el. 2011-ben az ELTE-n társadalomföldrajzi témában nyert felvételt a doktori iskolába, amelyben a társadalmi innovációk periférikus területek fejlesztésében betöltött szerepét, a meglévő intézményrendszer diszfunkcióit vizsgálja elsősorban Abaúj térségében. Részt vett egy az alulról szerveződő tanuló és innovációs hálózatokat vizsgáló FP7-es kutatásban az MTA Agrárgazdaságtan és Vidékfejlesztési kutatócsoportjában, jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetemen folyó Megvalósult és elmaradt szinergiák a fejlesztéspolitikában – uniós és hazai támogatások kölcsönhatásai földrajzi keretben című OTKA kutatásban tevékenykedik.

Célja a BOCS-ban: A térségben megvalósuló társadalmi innovációk vizsgálata esettanulmányok segítségével, mély érintkezési felület kialakítása a helyben élő, a térség fejlődésében aktív szerepet vállaló, tevékeny emberekkel.

(Szendrő, 1987), irodalomtörténész, költő, kritikus, szerkesztő

 A legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban publlikál, többek között az Alföld, Bárka, Jelenkor, Hitel, Mozgó Világ és a Látó jelentette meg írásait. Önálló kötete 2013-ban jelent meg „Egy híd térfogatáról” címmel. A szépirodalmi mellett kritikusi tevékenysége is jelentős. A Debreceni Egyetem irodalom intézetének PhD-hallgatója, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) belföldi kapcsolatokért felelős elnökségi tagja. 2006-ban a Sárvári Diákírók, Diákköltők írótáborának első díjasa vers kategóriában. 2012-ben az erdélyi Látó folyóirat debüt-díját nyerte el vers kategóriában. Szendrő város díszpolgára.

Célja a BOCS-ban: A „Bódva-völgy irodalmi tradíciói” című konferencia megszervezése

♦

Szülővárosod?

Szendrő.

Mit szeretsz a legjobban a térségben? 

Ó, itt elővehetném a többnyire magamnál tartott Bódva-völgyi adatbázisom és sorolhatnám a természeti értékek és emberi teljesítmények sorát. E zsebkendőnyi hely ritkán tapasztalható töménységét, sűrűségét: a maga heterogenitásában a Szádelői völgytől Szádváron és Csáth Gézán keresztül Jan Sobieski lengyel lovagkirályig, Tannenbaum Wolf szendrői csodarabbiig. Általánosságban inkább: a kulturális és természeti topográfia sajátos rétegzettsége, bonyolultsága. A természeti szép, az épített szép, a kulturális tradíció és az intellektuális teljesítmény időnkénti páratlan, megrázó összefonódása. A formátum mint olyan „előállításának”, elősegítésének képessége. És folytonossága (napjainkban például a galvácsi születésű Pálinkás József).

És mit tartasz a legrosszabb dolognak a Bódva-völgyében? 

...igaz, nem egy asztal körül gyűltünk össze, mivel jóval többen - százharmincan - voltunk. És nem csak a diaszpóra tagjai, hanem rengeteg fiatal és máig helyben lakó bennszülött.

Amellett, hogy jókat beszélgettünk, jó beszédeket hallgattunk meg, már el is kezdtük ennek a "nagyon hátrányos térségnek" a "felemelését", mégpedig olyan kézenfekvő módon, hogy harminc-negyven fiatal személyes célját próbáltuk meg beazonosítani, aztán a megvalósításon ötletelni. Ezeket szakmai kiscsoportokban tettük, tapasztalt, lelkes és elkötelezett felnőttek vezetésével. A csoportok: turizmus-vidékfejlesztés, történelem-néprajz, természettudományok, társadalomtudományok, sport, média.

Innentől már sokkal izgalmasabb téma az, hogy mi fog ezekből a célokból megvalósulni, és hogyan - úgyhogy a jövőben inkább erről fogunk beszélni ezen a blogon, gyakrabban, izgalmasabban és interaktívabban.

Képzeljük el, hogy van egy kb. 40 ezer lakosú térség, ami nagyon elmaradott. Már "mindenki" elvándorolt innen. De ezek az elvándoroltak, akik nosztalgiával gondolnak a szülőföldjükre, egyszer csak leülnek egy asztalhoz egy távoli városban.

A találkozó helyszínének bejáratánál sokuk fejében átfut a gondolat, hogy talán rossz helyre jöttek, hiszen sok közismert ember van már a teremben: biztosan valamilyen tévéműsor felvétele zajlik itt.

De aztán a szervezők megnyugtatják őket, hogy nem, ez az a rendezvény.

Miután mindenki elfoglalja a helyét az óriási asztal körül (hatvan-hetvenen lehetnek), röviden bemutatkoznak. Kiderül, hogy vannak közöttük nemzetközi hírű professzorok, elismert kutatók, Kossuth-díjasok, egyetemi tanárok és rektorok, építészek, közép- és nagyvállalkozók, bankárok. De bemutatkoznak operaénekesek, képző- és fotóművészek, történészek, zenészek és táncosok is.

Szinte minden minisztérium képviselteti magát egy-egy kulcspozícióban dolgozó vezetővel vagy munkatárssal, de ül az asztalnál Európai Parlamenti képviselő és megyei közgyűlési elnök is. Van közöttük lelkész (mindenféle felekezetből), volt labdarúgó és humorista is, ismert tévériporterből pedig szinte egy egész stáb érkezett: mindannyian onnan származnak.

Röpködnek a meglepett reakciók: jé, te a szomszéd faluból származol? És ismered? Hát hogyne ismerném!

Aztán a bemutatkozás után hirtelen nagy, kínos csend lesz, és a pár perces feszengés után ezek az emberek lemondóan legyintenek: reménytelen a helyzet, semmit nem tehetünk. Hiszen nincs információnk, forrásunk, kapcsolatrendszerünk és ötletünk sem. Sőt, motivációnk sem: kit érdekel már a szülőföldjének a sorsa? Nincs már helyben egy tehetséges fiatal sem, aki orvosnak, tudósnak, vállalkozónak vagy művésznek készül, és nyilván nincsenek ezen a vidéken elhivatott pedagógusok, sikeres vállalkozók, áldozatos és szorgalmas munkát végzők sem, az élet legkülönfélébb területein...

Így történne ez vajon, ha ezek az emberek leülnének ehhez az asztalhoz?

Talán meg kellene szervezni ezt a találkozót...

https://bodvavolgy-cserehat.hu/

Fotó: Laki-Lukács Boldizsár

Elgondolkodtató szempontot hallottam a minap, amely mindenképpen megkülönbözteti egymástól a fejlett és fejletlen térségeket, de legalábbis gyakorlatias magyarázattal szolgál egy adott terület gazdasági, szociológiai dinamikájára. Ez pedig az, hogy a szülők mivel ösztökélik tanulásra és jobb teljesítményre csemetéiket.

A fejletlen vidékeken, így a Bódva-völgyben és a Csereháton azért kell tanulniuk a tehetséges fiataloknak, hogy minél jobb eséllyel elhagyhassák szülőföldjüket, és ezt hallgatják már kisiskolás koruk óta. Közben a fejlett vidékeken az a paradigma, hogy a fiatalnak be kell majd illeszkednie a helyi elitbe, és a látótérben lévő, elérhető pozíciókat kell elfoglalnia. Mindehhez nem kell kitépnie magát gyökerestül a szülőföld jelentette közegből, és nem kell valahol idegenként újra kezdenie mindent.

Lehetséges persze, hogy ebben a megközelítésben a fejletlen-fejlett vidékek aránya ma Magyarországon, hogy is mondjam... nem teljesen kiegyensúlyozott. Sőt, hallva a legújabb - persze becsléseken alapuló - elvándorlási számokat, az egész ország egyetlen fejletlen vidéknek tekinthető. Egy, az országon belül is depressziós régiónak tehát egy duplán negatív trenddel kellene szembennie. Ám minket itt most szigorúan csak a szülőföldünk kérdése izgat. Erre keressük a választ: meg lehet-e fordítani a Bódva folyásirányát? Elképzelhető-e, hogy lesz olyan idő, amikor egy dobódéli szülő (van még ilyen egyáltalán?) azt mondja a csemetéjének: tanulj fiam, hogy majd sikeresen gazdálkodj / vállalkozz / taníts a falunkban?

bodvavolgy-cserehat.hu

Fotó: Laki-Lukács Boldizsár

LHH. Leghátrányosabb Helyzetű Kistérség.

HHH. Halmozottan hátrányos helyzetű (ember).

Ismerős betűszavak az itt élőknek, annyira, hogy sokuk identitásának alapját képezik. 

Aki nem tudná, a Bódva-völgy és a Cserehát vidéke az ország legészakibb pereme, "fent", a szlovák határnál, és ha egyáltalán említést tesznek róla az ország más vidékein, akkor rendszerint abban a kontextusban teszik,  hogy "nincs ott semmi", csak szegénység, kilátástalanság, elvándorlás, és persze cigányság.

Megannyi menekülésre késztető fenyegetés a realistáknak, és lelkesítő hívószó az idealistáknak, a tenni akaróknak, a lehetőségekben hívőknek. Hiszen:

1. A szegénység azt is jelenti, hogy itt sokkal magasabb a pályázati támogatások aránya. Mégis gyakori probléma, hogy nincs elég jó projekt, és nem könnyű szétosztani a meglévő forrásokat. Ha valaki itt akar vállalkozni, az rengeteg dotációval, munkahelyteremtő támogatással, EU-s forrással számolhat.

2. A kilátástalanság, ami az "Isten háta mögötti" helyzetből adódik, azt is jelenti, hogy ez az ország egyik legérintetlenebb vidéke, amit más vidékeknél jobban megkímélt a nehézipar és a környezetszennyezés, és még akadnak helyek, ahol nincs térerő. Igen, cudar az infrastruktúra, de azért mindenhol van aszfaltos út, vezetékes víz, akad gáz és csatorna is. Ugyanakkor a természetközeliség, a csend, a civilizáció-mentesség egyre inkább felértékelődik, ahogy egyre szűkösebb ezekből a globális kínálat. 

3. Az elvándorlás azt is jelenti, hogy rengeteg világlátott ember származik a térségből, akiknek a többsége még kötődik ide valamilyen formában, legalább a szülők, a szülői ház, a rokonság vagy gyermekkori barátok révén. Nagyobb ünnepekkor hazalátogatva pedig elmélázik azon, "milyen szép is ez a vidék, és milyen kár, hogy ilyen helyzetben van".

4.  A cigányság magas, és folyamatosan növekvő számaránya azt is jelenti, hogy itt a legfiatalabb a lakosság az országban. Igen, tudjuk, hogy ez a cigányok jelenlegi iskolázottsági szintje, gazdasági és szociális körülményei mellett még csak gondot jelent, amely nem csupán helyben jelentkezik, de "odafönt" is kezdik megérezni (ha más miatt nem, hát egy bizonyos politikai párt előretörése miatt). De ha azt nézzük, hogy a cigányok között is ugyanannyi tehetséges gyerek van, mint a világ bármely népének gyermekei között, és ha sikerül ezt a tehetséget kibontakoztatni, akkor a hátrányból előny lesz, mert a térségnek lesz jövője. Ellentétben azokkal a jobb módú, "színmagyar" régiókkal, ahol kevés a gyerek, mert hát ugye, a mai világban, ilyen gazdasági helyzetben ki mer sok gyereket vállalni, akiknek aztán nem tudnánk mindent megadni...

Blogunk arra keresi a választ, hogyan tudnánk ezekből a lehetőségekből valamit realizálni. Tudjuk, szavakkal nem fog menni, és ha sokan ténylegesen is nekifeszülünk, akkor sem lesz könnyű, de mégis... van más választásunk?    

Fotó: Laki-Lukács Boldizsár