Tudta Ön,
- hogy Kalász László első verse 9 éves korában jelent meg Kassán?
- hogy a debreceni egyetemre felvételi eljárás nélkül jutott be egy tanulmányi versenyen József Attiláról írt munkája eredményeként?
- hogy a múcsonyi iskola és a perkupai művelődési ház az ő nevét viseli?
- hogy meszes község tisztelete jeléül oszlopot állított, a tokaji írótáborban pedig fát ültettek a költő emlékére, emellett Szalonnán a Gedeon-kastély falán és az edelényi gimnáziumban is emléktábla őrzi nevét?
- hogy a szalonnai református templom parókiáján, a Bódva-völgyi alkotókat bemutató kiállításon az ő munkásságáról is képet kaphatunk?
Kalász László 1933. február 3-án született Perkupán. Népdalok és mesék között nőtt fel. Nagy hatással volt rá a Kalevala képgazdagsága, ritmusa, a Bibliát már gyermekként olvasta.
Az elemi iskolát Perkupán végezte, majd Miskolcon a Kun József utcai polgári iskolába került, ahol a második világháborús front miatt magántanuló lett. A frontot gyermekként élte meg. A közeli hegyek mögül süvítettek a németek bombázásai, látta a falba csapódó szilánkokat. A veszély elől a lakásuk alatti betonfedezékű pincébe menekültek.
A Lévay József Gimnáziumban tanult tovább, majd a népi kollégium megszűnése után rövid ideig a mezőkövesdi 1. László Gimnáziumban. Miskolcon szabadegyetem volt, ezért visszajött az akkori Fráterba, a későbbi Földes Ferenc Gimnáziumba, ahol 1952-ben érettségizett.
Nagyon szeretett rajzolni, képzőművészeti főiskolára készült. Leginkább emberi arcokat rajzolt, de szívesen festett tájképeket és csendéleteket is. Úgy vélte, a versírás és a festés egyaránt képalkotás, a kettő közül végül a versírást választotta. Szívesen olvasta Arany János Toldiját, Sinka István, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Vajda János, Nagy László, Rimbaud-, Jeszenyin műveit.
A debreceni egyetem bölcsészettudományi karán tanult tovább. Ismert lett Debrecen irodalmi életében, elsőként az Anyámnak kontya van, a Szarvuk hegyével, a Harminc hattyútojást leltem című verseivel. Az Építünk című folyóirat közölte először költeményét, később az ország valamennyi folyóirata - Kortárs, Alföld, Új Írás, Jelenkor, Kritika, Élet és Irodalom, Tiszatáj - szívesen jelentette meg verseit.
Fontos volt számára az őszinteség, verseiben a társadalom életét, azt az emberi légkört kívánta felmutatni, ami körülveszi. 1956 otthon, Perkupán érték a költőt. Édesapjának, aki a megyei útbiztosságnál dolgozott, sokat segített az utak karbantartásában. Nem véletlen, hogy a “kő” költői motívumként, sorsmetaforaként épült be költészetébe.
1957-ben Hajdúszovátra került szaktanítónak, ahol magyart és rajzot tanított. Megismerkedett Kozma Antónia tanítónővel, akivel 1958-ban házasságot kötöttek. Együtt érkeztek vissza a szeretett szülőföldre. Meszesen laktak egy évig, majd Szalonnán telepedtek meg. Három gyermekük született: László, Antónia és Zoltán. A Sárospatakon tanítói oklevelet szerzett költő tanítóként dolgozott 1982-ig. Teljes óraszámban, sokszor délelőtt és délután is, napi 10 órában dolgozott, megtörtént, hogy összevont osztályban 57 gyereket tanított. A hangszalagján keletkezett elváltozás miatt 1982-től könyvtárosként tevékenykedett tovább.
Tanítói munkája mellett a Napjaink című folyóirat versrovatának szerkesztője volt. Az ország irodalmi, képzőművészeti törekvéseit figyelve, leveleivel több kiváló költőt, írót nyert meg a folyóiratnak. Lakása mindig nyitva volt a folyamatosan érkező látogatók, költőtársak, verskedvelő barátok előtt. Derűs, karizmatikus egyénisége mindig felpezsdítette a körülötte tartózkodók hangulatát. Felfokozott érzelmi életének az is része volt, hogy minden ember gondja mélyen megérintette. Gyönyörűen énekelte a magyar népdalokat. Sokat járt szerte az országban irodalmi rendezvényekre, így Budapestre az Írószövetségbe, a Debreceni Irodalmi Napokra, a Tokaji Írótáborba.
A Bódva-völgyet - Cs. Varga István szerint - a magyar irodalom térképére rajzoló költő 1999. január 25-én otthonában halt meg. Síremléke Perkupán található.
Távol a világtól, egyívású társak nélkül teremtette meg költői életművét. "A dombok ölelése oly erős, hosszadalmas, hogy olykor szorításnak is beillenék – vallotta a költő –. E táj lett bölcsőm, végtelen repülőtereim tájnyi völgyei, dombjai elrugaszkodáshoz támaszok. Bánatok, csalódások idején biztos menedék. Mércéje vágyaimnak. Embereinek gondja-baja fundamentumom, melyre építgettem céljaimat, sorsomat. Indulataim innen fakadtak, ebből a kőbordás életből, s nőttek szívós boróka-gondolatokká. S ez a vidék küldte, bárhol voltam is, édesanyám csomagjával a türelmet, dacot, kényszerű hallgatások idején, s a türelmetlenséget. Most itt élek megint. A dombok ölelése már szorításnak is beillenék. Van börtöne is a szeretetnek és kínja. Önző tartóztatása elzár a világtól, lábnyomvilágot kínálgat helyette. S hogy ismerem már. Emberei életét, gondolatát. Újat nemigen tud mutatni. Talán az emlékezés tehetné szivárványosabbá, és szépítő patinát a távolság rakhatna rá. Hétköznapok - mondhatnám. S élet ez is. Itt a szelek a hegyekből jönnek, jól megszűrve a tölgy- és fenyőerdők sűrűjén. Jó, üde, egészséges itt a levegő. Szeretnék már kormot lélegzeni, s hogy tágabb szelek bugyogtatnák ingemet.”
Részletek Kalász Antónia írásából
Fotó: Töltéssy Zoltán (Kalász László síremléke)
