„Vallom, hogy a ránk hagyott értékeinket kötelességünk megőrizni, legyen az egy hagyományőrző ember tevékenységének bemutatása, vagy egy műemlék-jellegű épület enyészettől történő megmentése” (részlet Kégl Ildikó: Tárgyiasult gondolatok, Értékek Borsodból, Abaújból és Zemplénből című könyvéből)
Újságíró, a Magyar Hírlap Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tudósítója, a Miskolci Napló főmunkatársa. Kazincbarcikán született, majd hosszú budapesti éveket követően tizenkét esztendeje újra Borsod megyében, Miskolcon él. Idén októberben jelent meg „Tárgyiasult gondolatok- Értékek Borsodból, Abaújból és Zemplénből” című riportkötete, amely a megyében kimagasló színvonalon alkotó kézműveseket, termelőket, feltalálókat mutatja be. (A blogunkon a jövő héttől sorozatban közöljük a könyv Bódva-völgyi vonatkozású riportjait).
A kommunikációs és bölcsészdiplomákkal rendelkező újságíró másfél évtizede publikál, 2007-től foglalkozik politikai újságírással. 2010-ben jelent meg első, önálló dokumentumkönyve „Olaszliszka - egy lincselés naplója” címmel, mely a hírhedt gyilkosság eltitkolt részleteibe avatta be a közönséget. A dokumentumkönyv a Kairosz Kiadó adatai alapján 2010-ben a tíz legolvasottabb hazai könyv között szerepelt. Emellett a médiatudomány, a néprajz és a kulturális antropológia területeiről szakfolyóiratokban jelennek meg publikációi.
Házas, férje, dr. Károlyi Zoltán ortopéd-sebész főorvos, kislányuk, Károlyi Zsófia Dorottya négy esztendős.
Célja a BOCS programban: A térségben élő fiatal, tehetséges újságírók felkutatása, majd felkarolása.
Szülővárosod?
Kazincbarcika.
Mit szeretsz legjobban a szakterületedben?
A kihívást, miszerint számos területen naprakész tudással kell rendelkeznünk! Elmesélem, hogyan épült fel például a mai napom, az ugyanis plasztikusan ábrázolja, milyen színes is ez a szakma. Kora reggel egy kávéházban beszélgettem Béres Beáta írónővel, aki a közelmúltban megjelent könyvében Miskolc mozitörténetét dolgozta fel a kezdetektől napjainkig. Így aztán mára virradóra a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy a Lumiére testvérek munkásságáról, a hangosfilm térhódításáról, és persze a Meseautó forgatásának részleteiről olvastam. Az 1934-ben bemutatott romantikus vígjáték egyik jelente ugyanis Lillafüreden játszódott (csak érdekességképp mondom, a festői táj sziluettjét ekkor már a neoreneszánsz csoda, a Palotaszálló építménye is meghatározta). Szóval miután a mozis interjút felvettem, majd a történetet cikké alakítottam és leadtam a szerkesztőségnek, az egészségügyre, azon belül is az ortopéd-sebészeti műtéttechnikai eljárásokra fókuszáltam. Beleástam magam a mozaikplasztika rejtelmeibe. Ez a műtéttechnikai módszer - azaz a porcátültetés- ízületkopás esetén alkalmazható, általa megakadályozható az ízület további romlása, s megelőzhető a térdprotézis-beültetés. A módszer – amely a porcpusztulás megakadályozására ma már világszerte a leggyakrabban alkalmazott eljárás - egy magyar professzor nevéhez fűződik, Prof. Dr. Hangody László ortopéd-baleseti sebész 1992-ben végezte az első ilyen porcátültetést, akkor még kísérleti jelleggel. Délután egy órakor vele készítek interjút a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában, ahová egy egészségügyi szeminárium keretében érkezik a világhírű magyar professzor. Miután beszélgetésünket cikké formálom, jöhet a borászat témaköre. A napokban a Villányi borvidéken jártam, s egy igen jóízű beszélgetésen vehettem részt Tiffán Ede jóvoltából. Talán a nagyközönség számára is ismert, hogy a tizedik generáció óta borászattal foglalkozó Tiffán család tagjai meghatározói alakjai a borvidéknek. Nos, a borlegendát az idei szüret mellett a Pinot Noir villányi visszatelepítéséről kérdeztem, a szakma ugyanis igen bátor lépésnek tartotta e szőlőfajta villányi újrahonosítását. A történet azóta közismert, ma már Villányt nem pusztán a cabernet franc fajták borvidékeként ismerik el, de Ede bácsi által utat tört magának a Pinot Noir is, s méltó lett régi, nagy híréhez. Ezekkel a példákkal azt akartam illusztrálni, hogy monotóniáról szó sincs ebben a szakmában, és ha jó interjút akarunk készíteni, érdemes edzésben tartani az agyunkat, naprakésznek lennünk. Egy olvasmányos, jó interjú lényege ugyanis a felkészültségben rejlik. Spontán kérdések is kellenek persze, de amint megtapasztaltam, azok is akkor áradnak, ha van mire építkeznünk, ha felvérteztük magunkat egyfajta speciális tudással a riportalany szakmájára vonatkozóan.
Hivatásunk sajátossága mindezeken kívül, hogy optimális esetben egy napra tudunk előre tervezni… Így aztán az újságírói szakma rendkívül rugalmassá teszi az embert… Ez a kiszámíthatatlanság olykor azért bosszantó tud lenni… Azt hiszem, nem is sorolom a pozitívumok közé! Az azonban kétségtelenül előnyt jelenthet, hogy újságíróként olyan kapcsolati tőkét tud kiépíteni az ember, amelyet kevés más szakmában!
Ki a példaképed, tanítómestered és miért?
A hivatásom lehetőséget ad arra, hogy megismerkedjek, barátságot kössek ismert és elismert közéleti személyiségekkel. Vannak közűlük páran, akik számomra szakmai etalonnak minősülnek. Ugyanakkor a példakép egy rendkívül komplex fogalom, nem pusztán szakmailag, de emberileg is fel kell nézzek arra a személyre, akit mesteremnek nevezek. Szerencsés vagyok, hiszen két hús-vér példaképem is van, akikhez bármikor fordulhatok, ha elakadok az élet nevű úton… Az egyiknek semmi köze nincs az íráshoz. Ő a párom, a kislányom édesapja, dr. Károlyi Zoltán, ortopéd-sebész főorvos. A másik egy kollégám, a szakma egyik legnagyobbja, Bayer Zsolt. Nem pusztán a publikációi, de szépírói stílusa is közel áll hozzám. Az a Krúdys világ, amit saját nyelvezetére, történeteire hangolva megidéz. De hangsúlyozozm, mindez kevés lenne, ha emberileg nem ütné meg azt a mércét, amit egy példaképtől elvár az ember. Ő a másik, aki megüti! És ami talán még érdekes lehet. Szakmai segítséget én igen-igen ritkán kérek! Ez a pályám kezdetén is így volt! Presztízskérdést csinálok abból, hogy önerőből érjem el a számomra igazán fontos dolgokat. Zsolt esetében is így volt ez. Nem újságíróként, emberként számíthattam rá egy nehéz és apátiás időszakban, 2012 tavaszán. Ekkor túlzottan váratlanul, túlzottan nagy pofont kaptam olyan emberektől, akikben maradéktalanul megbíztam. Bár erős nőnek tart a környezetem, az ő beavatkozása nélkül, bizonyára hosszabb időt vett volna igénybe a „feldolgozási fázis.”
Rajtuk kívül van egy kolléganőm, aki ugyan sosem dolgozott az írott sajtó területén és ennek okán egyetlen percet sem dolgoztunk együtt - rádiós-, mégis egyfajta mintát testesít meg számomra. Ő nem más, mint az Európa Rádió főszerkesztője, Beély Katika. Nagyon jól esett, amikor a minap - miután meghívott a műsorába egy közelmúltban megjelent könyvemről beszélgetni, az interjú végén elkísért az autómig, rám nézett, méregetett, majd kis idő múltán, hatalmas szeretettel és nosztalgiával a szemében, így szólt; „Jössz, mész, szervezkedsz, ide suhansz-oda suhansz. Ildi! Annyira emlékeztetsz a fiatalkori énemre.” Ez a mondat azóta is viszhangzik a fülemben! Jól esett, hogy egy lapon említett magával…
Szeretnél a térségben maradni?
Édesapám budapesti, ezért életem jelentős részét a fővárosban töltöttem. De tizenkét éve visszahúzott Borsodba a szívem. Azóta Miskolchoz köt a családom, a munkám. A borsodi megyeszékhely belvárosában bérelünk lakást, itt élek a férjemmel és a négyéves kislányunkkal. És bizony a kérdés rendkívül aktuális. Éppen a napokban kaptam egy remek állásajánlatot, ami újra a fővároshoz láncolt volna. Nagy dilemmára adott okot mindez, úgy 10 percig… Szóval maradunk! Ha Miskolcon nem is, a térségben minden bizonnyal! Én a rajongásig szeretem Borsod megyét. És nemcsak szeretem, hiszek is benne! Éppen erről szól az új könyvem! Olyan mesterembereket igyekeztem bemutatni Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből, akik munkássága példaértékű lehet sokunk számára. Gazdákat, népi kismesterségeket űzőket, akik csúcsminőségű termékeket készítenek, s ezzel nemzetközi szinten is ismertté, elismertté váltak dacára annak, hogy sok esetben hátrányos, sőt halmozottan hátrányos helyzetű településen élnek.
Ha nyernél 1 milliárd forintot a lottón, mihez kezdenél vele?
Nem tudnám, hogy megnyertem… Én ugyanis a lottó nevű szerencsejátékot a saját szabályaim szerint játszom, ami meglehetősen sajátos. Időnként - úgy félévente egyszer - kitöltök egy szelvényt, de soha nem nézem meg, hogy van e rajta akár egyetlen találatom is. Ne kérdezd, miért…
Hogyan képzeled el magad 20 év múlva?
Kicsit ráncosabban, ugyanilyen idealistaként, rácsodálkozva az életre, a kérdésekből kifogyhatatlanul…
Melyik három könyvet, filmet, zenét vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?
Ha lakatlan sziget alatt arra a helyre gondolsz, ahová Jósvai Jancsi is menekült a Remetében, ahol önmagad tudsz lenni, ahol a dolgok, gondolatok, érzelmek helyükre kerülnek, akkor azt kell mondjam, hogy én a „lakatlan szigetemet” megtaláltam már. És valóban, majdnem lakatlan… Méghozzá éppen itt, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Aggteleki Nemzeti Park szomszédságában. Egy apró, zsákfaluban, ahol egy százéves tornácos parasztházat szépítgetünk-újítgatunk a férjemmel. Az én lakatlan szigetemről Wass Albert nagyszerű regénye, A funtineli boszorkány bizonyára nem hiányozna. És minekután egy háromkötetes regényről van szó, azt hiszem nincs arra lehetőségem, hogy becsomagoljam mellé a világirodalom másik legszuggesztívebb alkotását, A gyertyák csonkig égnek címűt. Ezt sajnálnám, mert Konrád és a tábornok párbeszéde – az évtizedekig elfojtott emóciók-, nálam mindig velőig hatolnak…Én valami olyasmit várok az irodalomtól, amit akkor érzek, amikor ezeket a könyveket a kezembe veszem, hogy újra és újra – Isten tudja hányadszor- falni kezdjem a sorokat… Ugyanakkor azt nem mondanám, hogy ezek a regények a kedvenceim, vagy, hogy szeretem azokat. Nem! Ennél sokkal összetettebb, megfejthetetlenebb érzéseket keltenek bennem! Zenében már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Egészen biztosan vinnék magammal komolyzenét, rockzenét és persze magyar népdalokat. De jut eszembe, a zenét és a filmet milyen szerkezettel játszanám le?
